Valami furcsa “várakozás” van bennünk a gyászév leteltéhez közeledvén. Hiszünk benne, hogy létezik, aztán amikor túl leszünk rajta, rádöbbenünk, hogy nem változott semmi. Átéltük az összes “elsőt” nélküle, de ettől nem lett sem a szívünk, sem a lelkünk könnyebb, sőt. Szembesülünk azzal, hogy nem egy különleges év, hanem egy új időszámítás kezdődött a veszteség napján, amit hiába próbálunk az idő múlásával enyhíteni, az idő attól a naptól méri magát számunkra. Van az előtte és az utána. A gyászév csak az első lépés egy folyamatban, ami nem múlik el, csak átalakul, és mindig más és más arcát mutatja. Átalakul bennünk, általunk. A megrekedt idő állandó kísérőtársul szegődik mellénk, és bármikor meg tudjuk mondani, hogy hány év telt el Azóta. Csorba Győző Évforduló című versében a tizenöt évvel azelőtt elhunyt édesapjához szól. Ezekkel a sorokkal kívánunk enyhülést azoknak, akik évfordulóhoz közelednek.
Évforduló

Tizenöt éve annak is már, –
az édes földbe elvegyültél,
csak villogó, szép csontjaidnál
gyengült a romlás. Furcsa tündér!
– tizenöt éve annak is már –
a sűrű földbe elmerültél.

Bátyám voltál a lepke létben, –
megálltál, és megvártál engem,
s lám, útjaidon végigértem,
s csalóan eléd-öregedtem,
– bátyám voltál a lepke létben,
és íme, már a bátyád lettem.

Mégis: csillagként állsz fölöttem
és égi boltként mindörökre,
erőd, varázsod nem-törötten
felköltözött fényes körökbe.
– Mégis: csillagként állsz fölöttem,
s vezetsz a hömpölygő ködökbe.

Lehet lengő, fehér szakállam,
mindig csodálom barna állad, –
s ha majd a süllyesztő halálban
egy messzi tájon megtalállak,
– lehet lengő, fehér szakállam –
mint hű öcséd, szívemre zárlak.

Megosztás

Megosztom ezt az oldalt.