A meghatározó érzelmi veszteséggel élőkre a hétköznapok sokszor fájdalmas teherként nehezednek. Színtelenné válik a számunkra sokszínű és ingerekben gazdag világ. Akár egy mozgó sziget, gépiesen közlekednek a dolgaik után rohanó emberek között, és nem találnak kapcsolatot a „szárazfölddel”, mert az ő szigetük egy olyan mélység megtapasztalására kényszerítette őket, amely nehezen megközelíthető. Sokszor a magányba, cinizmusba menekülnek, hiszen a hétköznapok problémái kicsinyesnek és érdektelennek tűnnek számukra ahhoz a hiányhoz képest, amellyel megpróbálnak megbirkózni.

Képzeljünk el egy kopár szigetet, melytől elérhetetlen távolságban napsütötte és tavaszi virágokkal tarkított mező látszik a túlsó parton. A gyászoló ilyen, láthatatlan magányos szigetként jár-kel a hétköznapok forgatagában, és ha megszólítják, illendőségből képes másról is beszélni, mint ami legbelül foglalkoztatja, ugyanakkor semmit nem tart fontosnak ahhoz képest, amilyen veszteség érte.

Nem csak azért szeretne beszélni róla, mert attól neki könnyebb, hanem azért is, hogy megértsük, hogy ő mitől érzi azt, hogy alig-alig van köze az átlagos hétköznapokhoz. Pedig szeretne átlagos lenni, önfeledten vásárolgatni, moziba menni és cukrászdába beülni a barátaival, ahogy mindenki más, de az élete mást kíván tőle: valami olyat, ami elválaszt másoktól. A legtöbbször emiatt válaszolják a “Hogy vagy?” kérdésére, hogy “Jól!”, mert hogyan is mondhatnák el, hogy valójában mit éreznek, és gondolatban mivel töltik a nap minden pillanatát.

A Gyászfeldolgozás Módszer egyéni vagy csoportos programjai csökkentik a magányosság érzését, segítséget nyújtanak elhagyni a szigetet, és újra megtalálni a kapcsolatot a hétköznapok világával. Kérjük, hogy ne elégedjenek meg a “Jól vagyok!” válasszal, hanem meséljenek a gyászoló barátjuknak, ismerősüknek erről a lehetőségről. Valójában ők szeretnék magukat jól érezni, csak el sem hiszik, hogy a fájdalom szigetéről valaha mégegyszer az életben kijuthatnak a “szárazföldre”, a többiek hétköznapi örömökkel élő világába.

Ezt az állapotot nagyon érzékletesen mutatja be Bitter Veronika verse, amikor egy egyszerű hétköznapi szituációba helyezve írja le milyen elképesztő erővel nehezedik rá a megfagyott tehetetlenség és a fájdalom megoszthatatlanságának érzése.

 

Bitter Veronika: Vásárlás

Oly üzletben jártam én,

Hol minden megkapható,

És mosolygott rám egy vén,

Tudálékos eladó.

Kérdezte, mit keresek,

Én csendben válaszoltam:

„Azt, akit én szeretek,

De tegnap láttam holtan.”

Mondta, hogy megvehetem

Tőle, ami kellene,

De mondtam: nem tehetem,

Nyugodjék csak szelleme.

Könnyes szemmel elmentem,

S a könnyem jéggé fagyott.

Egyszerűen megdöbbentem:

Mily tehetetlen vagyok.

Pokolra mennék éred,

A lelkemet eladnám,

Lehetetlen keresésed

Soha fel nem adnám.

Keresnélek szorgalommal,

„szeretlek” mondanám neked,

Fizetnék ezer holnapommal

Egy tegnapért veled!

(A vers az Élő  irodalom – Élő könyv kiadásában az Élni Nélküle című antológiában jelent meg 2017-ben.)

Megosztás

Megosztom ezt az oldalt.