“Több mint egy évvel ezelőtt, 2017 októberében ért véget életem eddigi leghosszabb (3,5 év) és egyben legkomolyabb kapcsolata. Hosszú út vezetett az elválásig (többszöri megcsalások, megalázások), a döntő pillanat azonban úgy gondolom az volt, amikor közös döntéssel nem tartottuk meg a kisbabánkat, akivel állapotos voltam 2017 június és augusztus között.

Ezután még októberig vártunk a döntéssel, hogy nem folytatjuk tovább a kapcsolatot, én a csodára vártam, hogy minden jól fog alakulni és túl leszünk ezen a szörnyűségen, ő arra várt, hogy kicsit lelkileg rendbe jöjjek. Azonban egyre jobban elhidegültünk egymástól, és amikor már feleslegesnek éreztem magam, úgy döntöttem, hogy elhagyom. Nagyon nehéz volt ezt a döntést meghozni, hiszen ő volt a mindenem, feltétel nélkül szerettem, már szinte alárendeltem az életem az ő életének. Úgy éreztem, hogy nincs már értelme semminek, elvesztettem a nagy szerelmem és a tőle várt gyermeket is, nem hittem benne, hogy újra boldog tudok lenni a jövőben.

Céltalan voltam, nem volt kedvem reggelente felkelni, szörnyen lefogytam, nem tudtam enni, és többször is megfordult a fejemben, hogy így nem akarok/nem tudok élni.

Talán mondhatom, hogy az utolsó pillanatban jutottam az elérhetőségedhez és kerestelek meg, amit azóta sem bántam meg. Eleinte szkeptikus voltam, de hétről hétre jobban éreztem magam, és meglepően nyitottan tudtam veled beszélni a problémáimról (ennyire még a legjobb barátnőmmel sem az édesanyámmal nem tudtam őszintén beszélgetni). Nem volt egyszerű tíz hét, de hétről hétre bíztam a gyógyulásban.

Úgy érzem meggyógyult a lelkem, rengeteg tervem van a jövőre nézve, melyek közül többnek a megvalósítása már folyamatban van. Ismét rám talált a szerelem, és végre olyan ember van mellettem, aki értékel, megbecsül, teljes szívvel szeret engem, és akiben 100%-ban meg tudok bízni. Sokkal pozitívabban látom a világot, és az egészséges magabiztosságom is visszajött. “

(Dóri, 27)

 

Megosztás

Megosztom ezt az oldalt.