A szülők túlnyomó többsége minden lehetőt megtesz, hogy gyermekeit a legjobb információkkal és eszközökkel lássa el ahhoz, hogy lehetőségük legyen egy sikeres életre. Bizonyos értelemben a gyerek olyan, mint az üres vászon. Erre a vászonra festjük egy fényes és ígéretes jövőről szóló álmainkat és elvárásainkat. Arra törekeszünk, hogy tovább adjuk az összes hasznos információt, amit életünk során megtanultunk. Ugyanakkor megpróbálunk tanulni azokból a hibákból, amelyeket szüleink követtek el, és igyekszünk nem megismételni azokat saját gyermekeinkkel. Legtöbbször ezek a hibák nem voltak szándékosak, de talán bizonyos dolgokat, melyeket tanítottak nekünk, nem találtunk annyira hasznosak, mint amennyire szerettük volna, így komolyan megkíséreljük elkerülni ezek továbbadását gyermekeinknek.

Legtöbben nem gondolunk igazán bele, hogy gyermekeink hogyan tanulják és fejlesztik túlélő készségeiket és viselkedési mintáikat. Meglepő módon az életük során használt alapvető eszközök és fogalmak 75%-át három éves korukra elsajátítják. A környezetükben lévők tevékenységét figyelve és azt hallgatva, hogy hogyan oldják meg napról napra a problémákat, már azelőtt megtanulják ezeket a dolgokat, mielőtt bármilyen előrehaladottabb kommunikációs képességet kifejlesztenének. E készségek további 20%-át – amely meghatározza, hogyan fognak boldogulni a mindennapi megpróbáltatásokkal – a következő 10-12 évben tanulják meg. Ennek eredményeképpen a döntéshozatali képességeik 95%-át 15 éves korukra megalapozzák. Ez nem egy újszerű felfedezés, azonban határozottan nem azon kérdések egyike, amelynek sok szülő tudatában van. Gyermekeink lemásolják viselkedési mintáinkat, olyankor is, amikor azt reméljük, hogy nem figyelnek.

Egy egyszerű mód ennek felismerésére az, amikor gyermekünk olyan dolgokat mond, amelyeket mi helytelennek tekintünk. Időnként hallhatjuk, hogy a gyermek kritikus megjegyzést tesz másra, melyet nem érzünk helyesnek, csak hogy aztán rájöjjünk, hogy gyermekünk olyasmit ismétel, amit korábban mi magunk mondtunk. Lehetséges, hogy olyat is hallottunk már tőle, amit mi „felnőtt nyelvezetnek” tartunk, és ledöbbenünk azon, hogy ezek a szavak a gyermekünk szájából hangoznak el. Mikor erre rákérdezünk, gyakran azt mondják „De te mondtad ezt!”

Egy gyermek agya olyan, mint a szivacs, mindent magába szív, amivel csak kapcsolatba kerül. Gyermekeink nem csak azt figyelik, amit mondunk, hanem azt is, amit másoktól, a televízióból, videojátékokból, és az őket körül velő környezetből hallanak. Szülőként a munkánk részét képezi, hogy szűrőként működve kijavítsuk a felszívott hibás információkat, mielőtt azok hitrendszerük megszilárdult részévé válnának.

Sajnos azonban a félrevezető információkat, melyeket felnőve megtanultunk vagy hitrendszerünkbe illesztettünk, valószínűleg továbbadjuk. Ez különösen igaz abban az esetben, amikor az életünkben bekövetkező veszteségekkel való megküzdésről van szó.

Honnan tanultunk a gyásszal való megküzdésről?

Egy perc erejéig próbáljuk meg felidézni, hogy gyermekként honnan tanultuk meg a gyásszal való megküzdést. Leültetett bennünket a térdére egy szülő vagy egy bizalmas felnőtt, és megpróbálta elmagyarázni, hogyan kezeljük a törött vagy elveszett játékkal, vagy a bennünket játék közben fellökő baráttal járó érzelmi fájdalmat? Minden valószínűség szerint soha nem is gondoltak ezekre a dolgokra úgy, mint lehetséges gyászra. A legtöbb ember a gyászt egyenlővé teszi a halállal, és észre sem veszi, hogy minden egyes változáshoz, amely az életünkben történik, a gyász elemei kapcsolódnak. A gyász normális és természetes reakció bármilyen változásra. Része annak, hogy emberek vagyunk.

Mikor gyermekként ilyesfajta élménnyel találkoztunk, feltételezhető, hogy a körülöttünk lévő felnőttek logikus magyarázatok választékát sorakoztatták fel arra vonatkozóan, hogy miért kellene abbahagyni a szomorkodást. Most hát kérdezzük meg magunktól, hogy ezektől az intellektuális okoktól jobban éreztük magunkat? Valószínűleg nem, mégis megpróbáltuk bátor arckifejezést ölteni, mivel olyan embertől származó irányadást igyekeztünk követni, akiben megbíztunk. Ekkor valójában az érzelmeinket fojtottuk és temettük el, mert ezt érzékeltük helyesnek az adott szituációban. Anélkül, hogy észrevettük volna, megerősítettük az első viselkedési mintát, amit életünk hátralevő részében a veszteségekkel való megküzdés során használni fogunk. A mögöttes üzenet az volt, hogy használhatunk logikát az érzelmeink kezelésére, és hogy a szomorúságot a legjobb elnyomni!

A gyász egy érzelem!

Nem számít, hogyan próbálunk logikát használni a gyász érzelmi fájdalmával való megküzdéshez, az a gyász attól még ott van. Meggyőzhetjük magunkat arról, hogy az érzelmi fájdalom viszonylag jelentéktelen, de a tény, hogy valójában érezzük azt, megmutatja, mennyire jelentős is volt az a fájdalom abban a pillanatban, amikor az bekövetkezett.

Hogyan próbálják a szülők segíteni gyermekeiket abban, hogy „jobban legyenek”?

Mikor azt látjuk, hogy gyermekeinket felzaklatta valami, természetes, hogy szeretnénk, hogy jobban legyenek. Megpróbálva minimálisra csökkenteni a fájdalmat arra vonatkozó okokkal, hogy miért nem kell rosszul érezniük magukat az a benyomásunk lehet, hogy amint nem hullanak a könnyek, máris jobban vannak, azonban ez nem igazán segít nekik megtanulni, hogyan küzdjenek meg hatékonyan az éltükben jelen lévő fájdalommal. Ahogyan a sírás abbahagyásáért cserébe felajánlott jutalom sem segít. Ez csak azt mutatja meg számukra, hogy érzelmeik elrejtéséért jutalom jár. Régebben az orvosok védőoltás után rendszeresen nyalókát adtak a gyerekeknek jutalomként. Ha ez velünk történne meg, az az oltás kevésbé fájna? Valószínűleg nem. Most pedig azt kérjük, hogy egy édességre a belül eltemetett érzelmekkel való pozitív megküzdésként tekintsenek.

Az ok, amiért ennyi időt töltünk a lehetséges gyermekkori tapasztalatok felelevenítésével, hogy tisztázzuk, hogyan is tanultuk első, veszteséggel való megküzdéssel kapcsolatos készségeinket. Amikor már emlékezni kezdünk arra, hogy milyen korlátolt értéke volt valójában ezeknek az átélt érzelmekkel való megküzdésben, sokkal jobban látjuk már, hogy ezek talán nem a legmegfelelőbb eszközök arra, hogy továbbadjuk gyermekeinknek.

Míg általánosságban véve nagyon jók vagyunk abban, hogy gyermekeink boldogságát elfogadjuk, a legtöbben anélkül, hogy észrevennénk, rendszeresen olyan üzeneteket küldünk gyermekeinknek, hogy a szomorúság vagy a boldogtalanság elfogadhatatlan.

Olyanokat mondunk nekik, mint például:

  • A nagylányok és nagyfiúk nem sírnak!
  • Ha sírni fogsz, menj a szobádba!
  • Büntetést kapsz!/Menj a sarokba!
  • Ne légy bőgőmasina!
  • Nevess, és a világ nevet veled; sírj, és sírhatsz egyedül!

Tehát valójában hogyan is segíthetünk nekik megbirkózni a szomorú eseményekkel?

Nyilvánvalóan nem szeretnénk, hogy gyermekeink szomorúak legyenek. Senki sem akarja, hogy gyermeke könnyekkel küszködve élje le az életét. A felsoroltaknál azonban léteznek jobb eszközök is, melyeket felajánlhatunk a szomorúság és boldogtalanság érzéseivel való megbirkózásra.

Ahelyett, hogy okokat sorakoztatnánk fel, hogy miért nem kellene sírniuk, lehetőséget kell adni nekik arra, hogy szavakkal fejezzék ki érzéseiket.

Hogyan is csináljuk ezt? Ha megkérdezzük tőlük, mi a baj, lehet, hogy még el is mondják! Az is lehetséges, hogy nagyon keveset vagy semmit nem mondanak, amennyiben a múltban logikus okokat adtunk nekik arra vonatkozóan, hogy miért ne sírjanak. Ez nem jelenti azt, hogy túl késő a változáshoz. Egyszerűen csak annyiról van szó, hogy más megközelítést kell megpróbálni.

A legjobb mód arra, hogy rávegyük őket érzelmeik megosztására annak észben tartása, hogy felnőttként nekünk kell először lépni. Lehet, hogy nekünk kell egy hasonló gyermekkori tapasztalatot elmesélni ahhoz, hogy úgy érezzék, biztonsággal megoszthatják érzéseiket velünk.

Példának okáért, ha gyermekünk kedvenc játéka eltörik és emiatt sír vagy szomorúságot, boldogtalanságot érez, elmondhatjuk neki, hogy mennyire szomorúak voltunk amikor elveszítettük kedvenc játékunkat. E visszaemlékezést követően kérjük meg, hogy meséljen a veszteséggel kapcsolatos érzéseiről. Ez által tudomására adjuk, hogy érzelmi veszteséget érezni normális, és hogy valóban törődünk az érzéseivel. Megadva a lehetőséget a fájdalom kifejezésére lehetővé válik számukra, hogy kiengedjék érzéseiket ahelyett, hogy belül elfojtanák azokat.

Egy másik példa egy korábbi cikkben már említésre került arról, hogy hogyan segítsük a gyermeket egy kisállat elvesztésének feldolgozásában. Ahelyett, hogy egy új kisállatot veszünk nekik annak érdekében, hogy az érzelmileg fájdalmas veszteségen túllegyenek, először le kell ülni a gyermekkel és hagyni kell, hogy kifejezze a veszteséggel kapcsolatos érzelmi fájdalmat. Segíthetünk ebben az által, hogy megosztjuk saját emlékeinket arról, hogy mi hogyan éreztünk ebben a helyzetben fiatalabb korunkban. Beszélhetünk azokról a dolgokról, amelyekkel kapcsolatban azt kívántuk, bárcsak elmondtuk volna kisállatunknak, és amelyeket szerettünk volna másképp csinálni, amíg még élt. Így előkészítjük a teret a gyermek számára ahhoz, hogy „kiegészítse” kisállatával való kapcsolatát annak érdekében, hogy búcsút mondhasson annak a fájdalomnak, amit érez. Még egyszer, egyszerűen csak azt javasoljuk, hogy azokat a lépéseket tegye meg, melyekről azt kívánja, bár saját szülei is megtették volna, mikor Ön ilyen helyzetben volt. (Amennyiben szerencséje volt, szülei megtették ezt, ebben az esetben pedig csak azt kell tennie gyermekéért, amit Önért is megtettek szülei!) Ennek során gyermekünk számára olyan mechanizmust adunk át, mely által megoszthatja érzéseit ahelyett, hogy belül elfojtaná azokat.

A gyász felhalmozódik

Sokan nem tudják, hogy a gyász felhalmozódik. Minden egyes veszteség, amit magunkba fojtunk ahelyett, hogy kiengednénk, bent marad. Minden egyes veszteséggel, amelyet nem fejeznek ki vagy engednek szabadjára, a gyermekek (és felnőttek) csak hozzátesznek ahhoz a már egyébként is növekvő belső fájdalomhoz. Minél több fájdalmat fojtunk el és tárolunk magunkban, annál kevesebb hely marad az öröm számára. Mikor pedig teljesen megtelik ez a belső fájdalomraktár, akár fel is robbanhat! Ilyenkor láthatjuk azt, hogy a gyermekek (és felnőttek) a legkisebb provokáció hatására is dühkitörést kapnak. Ezt azonban megelőzhetjük az által, hogy egyszerűen csak felajánljuk számukra a lehetőséget arra, hogy kifejezzék és megosszák érzelmi fájdalmukat.

Az által, hogy már fiatal korban megalapozzuk a szabadon engedésnek e mintáját, hatékonyabb eszközöket adunk gyermekeink kezébe a nagyobb veszteségekkel való megküzdéshez.

Eddig arról beszéltünk, hogy felnőttként mit sorolunk az „apróbb veszteségek” közé. Míg ezeket gyermekeink hatalmas problémaként érzékelhetik, mi pontosan jól tudjuk, hogy a jövőben ennél sokkalta nagyobb gondokkal kell majd szembenézniük.

Kérjük emlékezzen vissza az első gyermekkori szerelmére. Emlékszem, amikor az első kislány, akiről általános iskolában azt gondoltam, „szeretem”, egy másik fiú miatt, akit aranyosabbnak gondolt, elhagyott. Mikor édesanyám látta, mennyire szomorú vagyok, azt mondta, „sok hal van még a tengerben!” Számomra az a kislány nem igazán volt hal, és soha nem gondoltam volna, hogy túlleszek rajta. Ha e helyett anyukám megosztotta volna velem, mennyire fájdalmasnak élte meg azt, amikor hasonló dolog történt vele, és arra bíztatott volna, hogy hangot adjak érzéseimnek ahelyett, hogy minimalizálni próbálná őket, sokkal hamarabb felálltam volna belőle. Továbbá csökkentette volna az arra vonatkozó félelmemet, hogy a következő lány, aki megtetszik, végül szintén ott fog hagyni. Ha fiatal életkorban megalapozunk egy olyan viselkedési mintát, mely során a múltbéli kapcsolatok összes csomagját tovább cipeljük a jövőbeli kapcsolatainkba ahelyett, hogy rendelkezésünkre állna egy mechanizmus az elengedésére, gyakran kudarcra ítéljük azokat még mielőtt elkezdődhettek volna.

Mikor potenciálisan még nagyobb hatású érzelmi veszteségekről van szó, mint például egy nagyszülő, családtag vagy barát halála, még erősebb szüksége van a gyermeknek az érzések szabadon engedését segítő hasznos eszközökre. Felnőttként ezt lehetségessé és biztonságossá kell tennünk számára. Azt gondolhatjuk, hogy „erősnek kell lennünk” gyermekeink érdekében. Ha azonban nem engedjük nekik, hogy lássák és megértsék a veszteség ránk gyakorolt érzelmi hatását, nem lesz eszközük arra, hogy hatékonyan túllépjenek ezen a tapasztalaton. Ez azt jelenti, hogy nekünk kell leülni és megosztani velük azt, hogy ez a veszteség hogyan hat ránk. Nem kell az apró részletekbe belemenni, de el kell mondanunk annyit, ami elég ahhoz, hogy biztonságban megoszthassák saját érzéseiket. Ebben az esetben meg kell kérdezni tőlük, hogy vannak-e olyan dolgok, amelyekkel kapcsolatban azt kívánják, bárcsak elmondták volna annak az adott személynek, vagy dolgok, amiket szeretnének másképp tenni. Az által, hogy engedjük nekik, hogy hangot adjanak érzéseiknek, némi érzelmi fájdalom felszabadul, szemben azzal, mikor arra bíztatjuk őket, hogy nyomják el érzéseiket és „legyenek erősek”. Az erejük az általunk előmozdított érzelmi felszabadulásból származik.

Egy kulcsfontosságú pont, amire érdemes emlékezni

Mikor arra bíztatjuk gyermekeinket, hogy megosszák érzéseiket, elemzés, kritizálás vagy ítélkezés nélkül kell azt tennünk. Lehet, hogy késztetést érzünk az arra vonatkozó logikus és intellektuális okok ajánlgatásához való visszatérésre, hogy miért nem kellene rosszul érezniük magukat. Ne tegyük ezt! Hagyjuk, hogy kifejezzék fájdalmukat, majd biztassuk őket arra, hogy osszák meg dédelgetett emlékeiket. Ez segít nekik túllépni a veszteségen ahelyett, hogy belsővé tennék érzelmeiket.

Néhány gyermek akaratlanul is magára vállalja a veszteségért való személyes felelősséget. Ismerek egy kisfiút, aki biztos volt abban, hogy ő okozta apukája halálát. Látott embereket limuzinban utazni, és folyton azt kívánta, bárcsak ő is ülhetne egyben. Amikor édesapja balesetben meghalt, kívánsága valóra vált, ő pedig meg volt győződve róla, hogy valamilyen módon ő a felelős az apja haláláért. Ha valaki leültette volna és biztonságban, törődve engedte volna, hogy kifejezze érzéseit és félelmeit, meg lehetett volna küzdeni ezzel a problémával abban a pillanatban, elkerülve azt, hogy egész gyermekkorán át ez kísértse.

Néhány összefoglaló megjegyzés

A legtöbb szülő csodálatos munkát végez abban, hogy gyermekeinek megadja a sikeres élethez szükséges eszközöket. Ha belegondolunk, egy gyermek a legösszetettebb dolog, amelyet valaha hazaviszünk és amely nem jár használati utasítással és az aljára nyomtatott további instrukciókkal! A kihívás az, hogy csak azt tudjuk továbbítani gyermekeink számára, amit tanultunk. Ha soha nem tanultunk igazán hasznos eszközöket a veszteséggel való megküzdésre, akkor nem rendelkezünk ezzel kapcsolatos hasznos információkkal, amit tovább adhatnánk.

Eredeti cikk: Children and Grief      Írta: Stephen Moeller

Megjelenés: 2017. február 20.

Forrás: https://www.griefrecoverymethod.com/blog/2017/02/children-and-grief

Fordította: Krajinovic Erna

Megosztás

Megosztom ezt az oldalt.