Nem ugyanazt élem át ezekben a napokban, mint amit te. Azért nem, mert egyedi vagyok. Nem különleges, csak más. Mint ahogy mindenki más. Te is.

Mások az életkörülményeim, mások a családtagjaim. Nekem vannak. Neked lehet, hogy nincsenek, és egyedül vagy. Én már átéltem közeli hozzátartozóm halálát, te még lehet, hogy nem. Téged már elhagyott, akit szerettél, engem még sosem. Téged zaklattak, engem elhanyagoltak. Őt szerették. Másokat megcsaltak.

Én a karanténban élvezem a régen várt lassítást, te munka mellett home office-ban tanítod a három gyereked. Ő éjjel-nappal ügyel, de meg nem becsülik, téged kirúgtak végkielégítéssel.

Nekem jó a házasságom. Őt verik, és maszkban menekül. Benned rákos daganat, bennem új élet fejlődik.

Mi negyvenhét négyzetméteren és egy tableten osztozunk öten, neked a medencéd akkora, mint a lakásunk. Te güriztél érte évekig, és nem láttad felnőni a gyerekeidet, mi összebújunk.

Mindannyian más életet élünk, és éppen ezért másképp is élünk meg minden helyzetet. Fogadjuk el ezt egymástól és magunktól is. 

Sokan gyászolnak ezekben a napokban. Mindent, amit elveszítettek, és mindent, amire már nincs reményük. Gyászoljuk azt, aki meghalt, aki elhagyott, aki megcsalt, aki becsapott, a helyet, ahova nem térhetünk vissza. Gyászol az özvegy, a elvált, a most érettségizett, a munkanélkül maradt, és mindenki, akire senki nem gondol.

Osztozni tudunk a veszteségeken, de ugyanazt megélni és érezni nem. 

Tegyünk meg annyit egymásért, hogy meglátjuk a másikban azt az egyedi, egyszeri és megismételhetetlen embert, amilyenek mi is vagyunk. Legyünk megértő támaszok. 

Lezárult egy korszak. Az emberiséget érintő közös gyászunkra a legerősebb balzsam, ha megnyitjuk a szívünket egymás felé.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

gyász egy olyan lelki folyamat, ami mindenkinek a lelkében beindul egy erőteljes életváltozást követően. Nem csak akkor gyászolunk, ha meghal valaki. Akkor is, ha megváltozik az életünk. Mint ezekben a napokban.

Gyászolunk, ha akarjuk, ha nem. Akkor is, ha erőnek erejével úgy teszünk, mintha minden rendben, lenne, és akkor is, ha átadjuk magunkat az érzéseinknek.

Nem csak azért vagyunk feszültek, sírósak, hullámzó kedélyállapotúak, mert otthon kell maradni, hanem azért is, mert ezek a gyász reakcióinak alapvető jelei. Nem alszunk, vagy sokat alszunk, gyomorgörcsünk van, ha egy ételre nézünk vagy egyfolytában nassolnánk. Nézzük a sorozatokat a tévében és a neten, pálinkával „fertőtlenítünk” esténként, és felpörgünk a feladatokkal, mert nem akarunk megállni és kisírni magunkat.

Vajon tényleg a gyengeség jele lenne, ha bevallanánk, hogy annyira fáj, ami most történik, hogy szét tudnánk robbanni?

Mindannyian mások vagyunk. Ahogy egy vírus célpontjaként egyediek vagyunk saját ellenállóképességünkkel, ugyanúgy a lelkünk gyászfolyamatát is egyedül a saját bensőnk határozza meg. A saját korábban elszenvedett, egymásra rakódott, akár feldolgozatlan gyászaink, a jelen életünk emberi kötődései. A lelki ellenállóképességünk is más és más, és természetes és normális, ha valakinek akár régóta eltemetett és feldolgozatlan gyászfolyamatai ezekben a napokban felerősödnek.

Szeretni is különbözően szeretünk, így gyászolni is különbözően gyászolunk. Egyet nem tudunk: nem gyászolni.

A veszteségfeldolgozás szakemberei a koronavírus következtében hozott intézkedések mentén nem csupán a halálozások számát, hanem a hirtelen és számos területen megélt változások okozta veszteség élményeket, és annak várható következményeit is látják.

Miért veszteség minden változás? Mert minden új egy régi és megszokott elveszítését rejti magában.

A home office és az iskolabezárások nem csupán egy praktikus formája a munkának, tanulásnak. A munkatársak, barátok, szerelmek és szeretők elveszítését is jelenti, akikkel együtt éltük a mindennapjainkat.

A karantén nem csupán védelmet jelent. A családok összezárását is. Végre időt tölthetünk azokkal, akikre a hétköznapok rohanásában mindig kevés figyelmet tudtunk szánni. Van idő beszélgetni egymással, társasjátékot játszani a gyerekekkel, megmutatni nekik kedvenc filmjeinket. Büszkének lenni a kamaszra, aki egy pillanat alatt helytáll az online kommunikációs térben. De mivel ez egy szokatlan helyzet, össze kell újra csiszolódnunk akkor is, ha szeretjük egymást. Ugyanakkor azok a családok is össze vannak zárva, ahol bántalmazó szülővel, veszekedő házastárssal, kitörni vágyó kamasszal, függőségben élő rokonnal, kiemelten mozgásigényes kisgyerekekkel és veszélynek kitett nagyszülővel kell együtt élni. Elveszíthetjük hát nyugalmunkat, életterünket, békességünket.

A vírus nem csupán egy szemmel nem látható valami. A vírus fenyegetettség magunkra nézve, és rajtunk keresztül támadás másokra. Félünk elkapni, félünk továbbadni. Elveszítjük biztonság érzetünket, magabiztosságunkat.

Sorolhatnánk tovább a végtelenségig mindazt, amit az elhunytakon kívül elveszítünk ezekben a napokban, de nem is fontos, hogy teljes legyen a felsorolás.

A fontos az, hogy megértsük, hogy mindannyian gyászolunk ezekben a napokban.

 

És mit tehetünk magunkért és egymásért azon kívül, hogy nem megyünk egymás közelébe és sokszor mosunk kezet? 

A vírus által fenyegetett testünk mellett a lelkünket is meg kell óvnunk a túlterheléstől. 

  • A gyász egymásnak gyakran ellentmondó érzésekból álló érzelmi folyamat. Hagyjuk megélni az érzéseinket, és ha van módunk rá, fejezzük ki szavakkal a fájdalmunkat. Akár a velünk egy háztartásban élőkkel, akár telefonon valakivel, aki a bizalmasunk. Ezek a szavak segítenek megfogalmazni az érzéseinket: félek, rettegek, megijeszt, attól tartok, hiányzik, csalódott vagyok, féltékeny vagyok, mérges/dühös vagyok, stb.
  • Vegyük számba azokat az életeseményeinket, amikor valami jó történt velünk. Írjuk le ezeket, és adjunk hálát értük.
  • A gyász megélése azoknak is fontos, akik hitben élnek. Isten akarata nem jelenti azt, hogy ne fájna elveszíteni a hozzánk tartozókat, a mindennapi életünk rutinjait és földi biztonságérzetünket. Legyünk őszinték magunkkal az érzéseinket illetően.
  • Vegyük számba emberi kapcsolatainkat, és gondoljuk végig, hogy kinek mit bocsátanánk meg, amíg nem késő. Próbáljunk meg megbocsátani magunkban, hogy megkönnyebbüljünk.

Szükségünk van egymásra ahhoz, hogy a gyászfolyamataink ne rekedjenek meg: közös a gyász, közös a feldolgozás.

  • Hallgassuk szívvel a másik szavait. A gyász érzelmi folyamata az érzelmek szintjén zajlik. Nem segít rajta sem egy jó tanács, sem kritika, sem dorgálás. A szívből jövő meghallgatás segít.
  • Legyünk egymással türelmesek. Mindenki másképp gyászol, de mindannyian gyászolunk. Van, aki úgy érzi elérzéstelenítették, van, aki egyfolytában sírna és olyan is, aki dühöng. Az őszinteség és a folyamat egyediségének elismerése a legfontosabb.
  • Ne feledjük, hogy a gyerekek is gyászolnak. A normális életet, a barátaikat, a felhőtlenséget, bármit, mi nekik fontos. Féltik a nagyszülőket, félnek az ismeretlentől. Legyünk velük őszinték a saját érzéseinket illetően, és keressük a beszélgetés lehetőségét arra, hogy megnyíljanak.
  • Különösen figyeljünk azokra, akiknél a lelki teher cipelése kritikus méretet ölt. Egy gyász folyamata magával ragadhat régi feldolgozatlan gyászokat, és felerősítheti a már meglévő lelki betegségeket. Ha úgy látjuk, hogy szükséges, ne féljünk segítséget kérni számára lelki segély vonalakon keresztül.

 

A Gyászfeldolgozás Módszer Specialistái jelenleg képződnek ki arra, hogy az online veszteségfeldolgozás lehetőségét is megteremtsék magyar nyelven.

 

Megosztás

Megosztom ezt az oldalt.