Az egyik legnehezebb dolog a világon, amikor nem vagyunk fizikailag egyedül, vagy számunkra fontos emberekkel beszélgetünk, mégis végtelenül magányosnak érezzük magunkat. A veszteség mellett lebénít a fájdalom azért is, mert nyújtanánk a kezünket valaki felé, de úgy érezzük, hogy hiába. Ott van a másik, de még sincs teljesen jelen, pedig éppen igazán szükségünk lenne rá. Esetleg válaszával, reakciójával csak még tovább növeli fájdalmunkat. Az érzelmi örvény és a köztünk lévő távolság nő. De az is lehet, hogy annyira természetesnek vesszük, hogy egyedül kell szomorkodnunk, hogy fel sem tűnik már, hogy közben saját magunktól is távolodunk. A szívünk és értelmünk közötti út egyre hosszabb és hosszabb lesz.

Sok gyászoló jól ismeri, hogy mit jelent magányosnak lenni a gyászban. Lehet, hogy azt kellett megtanulnunk már rég, hogy csak magunkra számíthatunk és egyedül kell megküzdenünk a nehézségekkel. Vagy mostanában szembesülünk azzal, hogy – minden jó szándék ellenére – a környezetünk reakciói valójában nem segítenek nekünk. Olyan is van, amikor a környezet mintha nem is reagálna. Sokszor szinte olyan, mintha egy hideg veremből kellene egyedül kimásznunk, de a kiút egyáltalán nem látható. Szép lassan megtanulunk túlélők lenni a gyászolók magányos szigetén.

Közben az élet zajlik, de mintha az mellettünk menne el. Időnként szinte összeroskadunk a terhek súlya alatt. Ilyenkor úrrá lehet rajtunk a kétségbeesés: „Mi értelme van ennek?”, „Miért van ennyi fájdalom?”, „Lehetünk-e még boldogok egyáltalán?” Vagy beletörődve nem élünk teljes életet, bezárjuk a szívünket, túlélünk és ezt mondogatjuk magunknak: „Ilyen az élet.” Valójában tanácstalanul és tehetetlenül küzdünk az elemekkel.

Amire szükségünk lenne az egy pillanatnyi menedék és megpihenés a másik támogató jelenlétében. Egy kis idő, amikor magyarázkodás nélkül elmondhatjuk, ami gyötör bennünket, vagy épp csendben maradhatunk a szinte kézzel fogható együttérzés biztonságában.

Az igazság az, hogy bárkivel előfordulhat, hogy nem találja a hidakat szeretteihez és más emberekhez. Ez nagyon fájó tud lenni akkor, amikor éppen veszteség ért bennünket. Mi segít ilyenkor?

Segít, ha tudatosítjuk, mindenki máshogyan gyászol. Mivel minden ember egyedi, ezért két ugyanolyan kapcsolat sem létezik. Sohasem tudhatjuk, hogy mi zajlik pontosan a másikban, még akkor sem, ha családtagról, nagyon régi barátról van szó, vagy hasonló veszteséget éltünk át. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy, ha ugyanazt látjuk – például azt, hogy beteg családtagunk szenved -, akkor ugyanazt is gondoljuk, vagy érezzük, vagy ugyanúgy segítenénk az adott helyzetben. Valójában tapasztalataink soha sem lehetnek egészen ugyanolyanok. Arra is hajlamosak vagyunk, hogy azt mondjuk ismerjük a másik személyt. Pedig az élet és mi magunk is folyton változunk. Így közelebb állunk a valósághoz, ha minden pillanatban készen állunk újra és újra megismerni a másikat és magunkat is.

Ez elsőre ijesztő lehet, ám nagyon sok további csalódástól, fájdalomtól kíméljük meg magunkat és a számunkra fontos személyeket, valódi hidakat építhetünk egymás felé, ha felismerjük, tudatunkban tartjuk és a szívünkben is elfogadjuk: máson megyünk keresztül. Nem ugyanúgy gyászolunk, mások a veszteségeink, de mégis képesek lehetünk segíteni egymást.

A Gyászfeldolgozás Módszer® Támogató Programban való részvétel oldja a gyászolók fájdalmas elszigeteltségét és hozzájárul ahhoz is, hogy újra megtanuljunk hidakat építeni egymáshoz.

Megosztás

Megosztom ezt az oldalt.