Kinek ne lenne ismerős a helyzet, amikor megkérdezi tőlünk valaki, hogy „Hogy vagy?” és csak annyit felelünk, „Jól vagyok.” vagy „Megvagyok.” és már megyünk is tovább. Bár sokszor már abban a pillanatban, ahogy kimondtuk, tudtuk, hogy nem mondunk igazat.

Valójában lehet, hogy össze vagyunk zavarodva, meghasadt a szívünk, a végtelenségig kimerültek vagyunk, nincs energiánk, tanácstalanok vagyunk, félünk, szégyelljük magunkat, elveszítettük életkedvünket, vagy a csendes kétségbeesés csapdájába estünk… Mégsem vinne rá a lélek bennünket, hogy érzéseinket őszintén megosszuk. Ennek ezer és ezer oka lehet.

Természetesen lehet, hogy nem alkalmas a hely és idő, hogy kitárjuk a szívünket. Előfordulhat az is, hogy nem akarunk terhelni másokat, nem akarunk panaszkodni, azt gondoljuk, hogy csak udvariasságból érdeklődtek felőlünk, de a választ már nem akarnák igazából hallani. Valószínű az is, hogy időnként korábbi rossz tapasztalataink akadályoznak meg bennünket, hogy igazán őszinték legyünk.

Lehet, hogy sokszor kellett már azzal szembesülnünk, hogy úgysem tudnának ránk figyelni mások. Amikor az érzéseinkről szerettünk volna beszélni, akkor az értelmünkre irányuló és érzelmeinkre elutasítóan ható válaszokat kaptunk: „Te mindent megtettél.”, „Úgysem hozzád való volt.”, „Legalább már nem szenved tovább.”, „Ezen már úgysem lehet változtatni.” és így tovább. Olyan is van, amikor óhatatlanul benyomunk egy „veszteség-gombot” és a másik fél kezdi el mondani megállíthatatlanul: „Tudom, mit érzel, velem is az történt, hogy…” Ilyenkor nem folytatjuk, hisz érezzük, a másiknak is figyelemre lenne szüksége, ezért utolsó erőinket összeszedve úgy teszünk, mintha lenne energiánk meghallgatni őt, pedig bennünket is éget belül a friss veszteségünk.

Az is nagyon fájó tud lenni, amikor azt mondják vagy sugallják nekünk: „Most már ideje lassan továbblépni.”, „Tedd túl magad rajta!” A legérzékenyebb állapotunkban érzelmi támaszra vágytunk volna, ehelyett csak még jobban összezavarodhatunk: „Mi baj van velem, hogy még mindig rosszul vagyok?”. Esetleg attól való félelmünkben pedig, hogy újra elutasítást tapasztalunk, gyors javulást, Oscar-díjas gyógyulást mutatunk. Oscar-díjas, mert sokszor teljesen el tudjuk hitetni másokkal és magunkkal is, hogy jobban vagyunk, urai vagyunk a helyzetnek. Holott legbelül valószínű, hogy még mindig figyelemre és támaszra vágyunk.

Az is lehet azonban, hogy nem másoktól hallunk a fentiekhez hasonló mondatokat, hanem már – akár megszokásból is – mi magunk vagyok azok, akik nehezen tudjuk elfogadni saját érzéseinket. Annyira arra voltunk szocializálva, hogy meg kell felelnünk, teljesítenünk kell, hogy akkor, amikor egy veszteséget követően elindul a legtermészetesebb folyamat és gyászolunk, nehezen engedjük meg magunknak, hogy érezzünk. Vagy nem is merünk érezni, mert – önhibánkon kívül ugyan, de –, nincsenek eszközeink arra, hogy mihez kezdjünk a nehéz érzéseinkkel. Lefoglaljuk magunkat, egyre jobban távolodunk az érzéseinktől, távolodunk magunktól és társainktól.

Természetes jelenség, hogy a folyamatos változások, bizonytalanságok, veszteségek mellett, próbálunk erősek maradni, vagy próbáljuk úgy mutatni, vagy úgy látni magunkat, mint akik jól vannak, hiszen a pillanatnyi tehetetlenségünkkel szembesülni olykor elviselhetetlen is lehet.

Az is lehet, hogy annyira lefoglalnak teendőink, vagy annyira próbálunk segíteni másoknak, hogy a nem marad időnk arra, hogy felismerjük: nem csak mások vesztesége és gyásza egyedi, hanem mi magunk is különbözően – akár eddig ismeretlen módokon – gyászoljuk a legfrissebb veszteségeinket.

Pedig ezekkel a bizonytalanságokkal, veszteségekkel teli időkben – a testi-lelki egészségünk érdekében – teljesítés helyett inkább az önmagunk felé irányuló érzelmi őszinteségre, gyengédségre, érzéseink elfogadásának képességére is elengedhetetlenül szükségünk lenne.

Mindannyian egyaránt el tudunk merülni időnként az Oscar-díjas alakításokban, a folyamatos teljesítésben, a feladatokban, a vélt vagy valós elvárásoknak való megfelelésben. Igényünk is közös, időnként szeretnénk, ha szeretnének és elfogadnának bennünket, akkor is, amikor nem vagyunk erősek, amikor valójában támaszra, tanúra lenne szükségünk a gyászban.

Nem célunk, hogy magunkban hibát keressünk vagy bárki mást hibáztassunk, mert nem tudott úgy mellettünk lenni a gyászban, ahogyan arra nekünk szükségünk lett volna. Az, hogy nincsenek meg a veszteségek kezelésére vonatkozó megfelelő eszközeink, nem a mi hibánk. Társadalmilag széles körben elterjedtek a gyásszal kapcsolatos tévhitek és mítoszok. Célunk, hogy a megfelelő információk átadásával ezen változtassunk. Célunk, hogy a gyászolók valódi enyhülést élhessenek át akkor, amikor erre késznek érzik magukat. Célunk annak a folyamatnak a serkentése, amelyben a különféle veszteségeket átélők az érzelmi reakcióikat tudatosítani tudják és tudják azt is, hogy van lehetőségük a változás, a veszteség, a halmozott veszteségek okozta fájdalom, összezavarodottság, elszigeteltség enyhítésére.

És, hogy az Oscar-díjas alakításban, és a valódi feldolgozásban vannak-e női és férfi szerepek, ahogy a filmekben, következő írásainkban fogunk szót ejteni.

Megosztás

Megosztom ezt az oldalt.