Ennek a jeles napnak apropóján azon gondolkodtam, hogy a legerősebb érzésem, a hála után miért jelenik meg szinte azonnal a bizonytalanság és a nyomasztó felelősség is, ha a választott hivatásomra gondolok negyven év távlatából.

A tanítói pályafutásom alatt sok mindent tanultam. Kezdő éveimben inkább a szakmaiságot erősítették bennem a kötelező továbbképzések és tanfolyamok. Később már választhattam, így szerezhettem tudást a különböző oktatási programokról, nevelési módszerekről, a bábozás, a dráma-, a játék- és az élménypedagógia területeiről is. Egy dolgot viszont soha, semmilyen pedagógusokat okító társulás nem tanított, hogy hogyan viszonyuljak a gyerekeket ért gyászhoz.

Már a kezdet kezdetén azzal szembesültem, hogy egy elsős kisfiú apukája meghalt. Akkor úgy tűnt, hogy azon kívül, hogy mindenki nagyon sajnálta őt, nincs más teendő az iskolában ezzel kapcsolatban.

Bennem azért már akkor felmerült a kérdés, hogy valóban nincs dolgom, mint tanító néninek, ha egy kisgyermek valamelyik szülője meghal, ha az osztálytársát halálos baleset éri, vagy a nagyszüleit, esetleg „csak” a dédszüleit veszít el? Mikor ezeket felvetettem a tapasztaltabb kollégáim körében, akkor azt a visszajelzést kaptam, hogy nem kell ilyen rémségekkel terhelni őket, foglalkozzam a tananyaggal, tereljem el a figyelmüket, a szülők dolga a többi.

Az ÉLET viszont nem vette figyelembe, hogy a halál nem kisgyerekeknek való, nem tartotta tiszteletben az életkori sajátosságokat. Az osztályomba járó 8 éves kislány anyukája meghalt. Még felkészülési időm sem volt, mert természetesen aznap reggel is jött iskolába. Miért is maradt volna otthon, éppen az édesanyja nélkül? Ráadásul nemcsak őt veszítette el, hanem a körülötte élők is olyan mások lettek. Az osztálytársak is óvatosan méregették. Hiába kerestem én is kétségbeesetten az ide illő kompetenciákat, azok nem adtak kapaszkodót. Jobb híján a gyerekkori emlékeim között kezdtem kutatni, hogy nekem kislányként mi adott biztonságot, amikor a szeretteim közül elvesztettem valakit.

Ha nincsenek szavak, márpedig nincsenek, hiszen egy kisgyereknek semmit sem mond az „őszinte részvétem” vagy a „legalább nem szenved”, „ő már jó helyen van” megnyugtatásnak szánt kijelentés, akkor marad a megtartó ölelés, a „szabad sírni” helyzet megteremtése, hátha attól egy kicsit könnyebb lesz. Sír is szinte az egész osztály tanító nénistől, kivéve azt a pici emberkét, akit éppen a tragédia ért. Hiszen benne olyan mélyre ment a fájdalom, hogy azt nemigen lehetett még hetek múlva sem a felszínre hozni.

Újabb kérdés merült fel. Hogyan lehet azt megértetni, hogy a társuk nem azért nem sír, mert nem szerette az anyukáját? Ennél már csak azt nehezebb elfogadtatni, hogy miért dühöng, bánt másokat a csendes szomorkodás helyett az addig igazán békés, kedves osztálytárs.

A tabusítás ellen is nehéz felvenni a harcot. Hiszen értem én, hogy a legjobb lenne az egész szörnyűséget elfelejteni, hinni, hogy „az élet megy tovább”, ami persze igaz, mert az életnek az a dolga, de az a kisgyerek nem mozdul, lefagy.

Néha már-már én is azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy ha nem beszélünk róla, akkor nem fáj annyira. Ilyenkor „váratlanul” mégiscsak előkerült valami, ami felborította ezt a koncepciót.

A felnőtt környezet legszívesebben abba kapaszkodott, hogy „szegény, fel sem fogja még, hogy mekkora veszteség érte”. Felfogja. Mintája viszont nincs arra, hogy most akkor mit tegyen, ha darabokra hullott az addigi élete. A pedagógus is csak próbálkozik, hiszen nincs olyan munkafüzeti feladat, központi óraterv, hogy mit kezdjünk egy kisgyerekkel, ha éppen megszakad a szíve a fájdalomtól.

Sok ötletem nekem sem volt, de azt már régen tudtam, hogy ha valakit tragédia ért, összetört a szíve, akkor akármilyen korú, nem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna vele.

Csak most, visszanézve értem, amit ott és akkor mindenféle felkészülés nélkül, megérzésből a saját tapasztalatból tettem, hogy biztonságot adó, szeretetteljes légkört igyekeztem teremteni, helyet és időt arra, hogy kimondható legyen a felfoghatatlan. Nekem is az volt a legnehezebb, mint a felnőtteknek általában, hogy az érzésekre ne ész érvekkel, logikai magyarázatokkal válaszoljak. Ne felejtsem el, hogy a szíve és nem az esze tört össze annak, aki gyászol.

Az is időbe telt, mire felismertem, hogy az elveszett tárgyak, a hibásan megoldott feladatok miatt nem azért esik kétségbe a gyászoló kisgyerek, mert érzékenyebb lett, vagy nehezebben tűri a kudarcot. A kézzel fogható hiány felismerése segíti őt ahhoz, hogy szembesüljön a veszteségével, azután pedig elsirathassa az édesapját vagy édesanyját.

Ma már kegyelmi állapotnak tekintem, ha egy rosszul leírt betű miatt, egy földhöz vágott ceruza nyomán, egyszer csak könnyek között sikerül kimondani, hogy „nagyon hiányzik az anyukám”. Eddig elkísérni egy kisgyermeket nagyobb pedagógiai kihívás, mint megtanítani írni és olvasni. Ahhoz pedig kifejezetten bátorságra van szükségem, hogy meg merjem kérdezni, hogy mi az, ami most éppen a legjobban hiányzik. Érdemes kockáztatni, mert a gyerekek „megjutalmaznak” bennünket az őszinteségükkel cserébe. „Az, hogy az ölébe ülhessek.” Ilyenkor nem érdemes azt javasolni, hogy az én ölembe is ülhet, hiszen nem én, hanem az édesanyja hiányzik. Egy ölelést felajánlani viszont lehet, de csak akkor, ha azt is szeretettel el tudom fogadni, ha az a válasz, hogy „most inkább nem”.

Az anyák napjától is féltem, mégis úgy döntöttem, hogy keresek olyan verset és dalt, amivel az anyukáját gyászoló kisiskolás is tud azonosulni. Örülök, hogy mertem próbálkozni, mert az ünnepre hangoló beszélgető körben olyan szép emlékeket és mély érzéseket osztottak meg a tanítványaim egymással és velem, amitől mindannyian megajándékozottnak érezhettük magunkat.

Ahogy a pedagógus nap alkalmából végig gondoltam a gyermekek gyászával kapcsolatos tapasztalataimat, újra a hála érzése kapcsolódik legerősebben a hivatásomhoz.

Kívánok minden pedagógus társamnak látó szemet, halló fület, nyitott szívet és azt a reményteli bizonyosságot, hogy „jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”.

Gáborné Puskás Julianna
tanító, drámapedagógus,
Gyászfeldolgozás Módszer® Specialista

Facebook oldal: https://www.facebook.com/szivsuli

Elérhetőség: szivsuli@gmail.com
06 30 482 9004