Amikor 2016 – ban elhunyt a Párom nagymamája, Anyósom azzal a furcsa kéréssel állt elő, hogy szeretné, ha én búcsúztatnám el az Édesanyját. Őszintén meglepődtem, először nem is értettem, hogy miért pont rám gondolt. Kifejtette, hogy Mama polgári búcsúztatást szeretett volna és én úgyis jól tudok beszélni, ráadásul ismertem is őt, így még bensőségesebb lenne a beszéd.
Így indult az én polgári búcsúztató karrierem és tart azóta is, több mint hat éve. Ezen évek alatt nagyon sokszínű tapasztalatot szereztem és meghitt szertartásokban volt részem. Minden esetben kimegyek a családhoz és órákig beszélgetünk. Mindent a család igényei szerint alakítok természetesen, de nagy hangsúlyt fektetek az egyénre is, akit temetünk. Ki volt ő, mi volt neki a fontos, milyen tervei voltak, miben vagy kiben hitt, mit gondolt a világról, hogyan élte az életét…
A beszélgetések végére mindig az az érzésem támad, hogy ismertem az Elhunytat. Látom a fényképét az asztalon – azt mindig kérek – ott ülök a szerettei körében és az energiái vesznek körül. Csodálatos és szomorú egyszerre. Valahogy ilyen az életünk is. Csodálatos és szomorú egyszerre. Hiszen amikor egy gyermek megszületik, hatalmas örömöt hoz családja életébe, viszont amikor valakit elveszítünk, az nagy bánatot kelt szívünkben. Ilyen, a két véglet között zajló folyamat a létezés. Minden napunk magában hordozza a boldogság és szomorúság lehetőségét. Minden nap történhet valami, ami megváltoztatja az életünk addigi rendjét. Jó vagy rossz irányban egyaránt. És az emberiség az érzéseihez kapcsolódóan szertartásokat, hagyományokat, napokat hoz létre, melyek az emlékezést szolgálják és annak fenntartását.
Mint nagyon sok fontos dolognak az életben, a halottainkra való emlékezésnek is van napja. November elsejét, a Mindenszentek napját követő nap Halottak napja. Sok nemzet kultúrájában találkozhatunk a holtak tiszteletével, a rájuk való emlékezés ünnepével és ezek gyökerei egészen az ókori Egyiptomig nyúlnak vissza. Minden népnek megvannak a saját rituáléi ebben a témakörben is. Míg a legtöbb helyen ez az időszak a bánat és a fájdalom csendes megélésének ideje, vannak nemzetek, ahol ez az pár nap a halottak életének ünneplésével telik. Nálunk jellegzetesen gyertyafénybe és virágba borulnak a temetők – fájó, de szeretetteljes békességet árasztva lelkünkre. Este, a sötétben gyönyörűen fénylenek a mécsesek, a Lélek halhatatlanságát szimbolizálva, a fény győzelmét a sötétség felett.
Számomra ez a nap erős kettősséget hordoz. Az egyik részem hiányolja a már elvesztett emberek jelenlétét, a másik részem ünnepli életüket. A családommal ilyenkor együtt gyújtunk gyertyát halottaink lelkéért. Történeteket mesélünk róluk, emlékezünk rájuk, életben tartjuk örökségüket.
Egyszer egy filmben egy fiú hasonlóan fogalmazott egy lánynak: a mi életünk csupán egy apró szikra az univerzum ragyogásában. A végtelen körforgás időtlen spiráljában századmásodpercnyi pillanatként villan fel talán.
Elgondolkodtató. Csodálatos és szomorú egyszerre. Valahogy nem akar ez a kettő külön válni, ha élet és halál kettőséről beszélünk.
Ha így tudunk rá tekinteni, csak rajtunk áll, hogy ez a „pillanat” milyen nyomot hagy a lelkünkben és a környezetünkben. Hagyhatunk rövid idő alatt is jóságos, mély, életet megváltoztató benyomást a másikban. De ha lehangol minket ez a rövidség, akkor is gondoljunk arra, hogy ámbár az ember nem szereti az efajta realitást, mégis az igazság fénylő magjára csak így lelhetünk rá. A magra, a lényegre. Az élet lényegére, a létezésünk lényegére – ami nem más, mint a Szeretet. Szeretni és szeretve lenni.
Végül is mind ezért küzdünk. Viszont ahhoz, hogy igazán szeretni tudjunk, előbb szeressük meg önmagunkat is! Ismerjük meg a bensőnket és fogadjuk el magunkat! Ezután fogunk tudni őszintén kifelé is szeretni és kifelé is elfogadni. Ez a gyászfeldolgozás kezdőlépése is. Az elfogadás – a szeretet.
A halál ismeretlen tényező, a szeretet ismert tényező, de nem egymás ellentettei. S bár a halált megismerni nem fogjuk, legalább is tudatosan, arra tehetünk erőfeszítéseket, hogy megértsünk valamit ebből a körforgásból.
Egy általam mélyen tisztelt ember arról beszélt egyszer, hogy már egy kis lelki tudás is megvédhet minket a félelem legádázabb formájától, a halálfélelemtől.
Keressük hát a tudás forrását! A szívünkben, a környezetünkben, a tanítóinknál – ahol igaznak érezzük!
Mindig nagyon fontosnak tartom, hogy erről beszéljek azoknak, akik hozzám fordulnak akár búcsúztatás, akár gyászfeldolgozás, akár más tevékenységeim során.
Fontos, hogy ne csak elfogadni próbáljuk a halál tényét, mint elkerülhetetlen rosszat. A halál nem csupán ennyi. Szerettünk távozása – még ha számára esetleg megváltásnak is tűnhet – bennünk nehezen kezelhető érzelmeket kelthet. De minden, amit érzünk veszteségeink bekövetkeztekor, az természetes és normális. A gyász egy érzelmi reakció, amire nincs hatásunk. Nem lehet ész érvekkel befolyásolni, gyógyítani pedig végképp nem.
„A gyász a szíveket töri össze, nem a fejeket. Minden próbálkozásunk, hogy szívünket a
fejünkkel gyógyítsuk meg kudarccal jár, mivel értelmünk nem a megfelelő eszköz erre.”
(J. W. James-R. Friedman)
Keressük hát a megoldást a szívünkben! Az érzelmek őszinte megélése jó kezdőlépés lehet.
A Gyászfeldolgozás Módszer ® ebben segít. Megismerni önmagunkat, megélni a gyászunkat, feltérképezni az életünket, kapcsolataink mélyére látni és megoldani a megoldhatatlannak tűnőt.
Ebben vagyunk mi, Specialisták a társaitok. Szeretettel, bizalommal, hittel.
A szerző:
Veszprémi – Szuhánszki Ditta
Gyászfeldolgozás Módszer® Specialista, Polgári búcsúztató
Kapcsolódó Facebook oldalak: @gyaszfeldolgozasditta; @miskolcbucsu @dittadula
Honlap: www.meltosaggal.hu
