Barbieland egy színes-szagos álomország, ahol minden és mindenki tökéletes kívül-belül: szép, csinos, kedves, és boldog. Fiktív? Illúzió? Igen és igen. Mégis jó benne elmerülni, különösen gyerekként. Persze tegyük ezt csak módjával, mert kellemetlen felébredés következhet, üzeni a film: ezt éli meg Barbie, Ken, Furcsa Barbie és a való életben egykor Barbie-val játszó kislány, valamint az anyukája is. Vagyis elveszíthetünk olyat is, amit sosem birtokoltunk a valóságban?

A filmről sokféle véleményt hallani, egy azonban biztos; számos veszteséget sorakoztat fel. A tökéletes világba vetett gyermeki hit elvesztésén túl láthatunk a filmben elutasítást Barbie és Ken részéről is, életszakasz váltást a tinédzser korba lépéssel, mely érzelmileg nem egyszerű sem Sashanak, sem az anyukájának, Furcsa Barbie életének félre siklását, kirekesztését, és természetesen a halál, az elmúlás gondolata is bekúszik a mondanivalók közé. A változás izgalmas, de ha nem tudjuk kontrollálni, egészen félelmetessé is válhat, hiszen emberként pszichológiai alapszükségletünk a biztonság, és a dolgokra való ráhatás lehetőségének megélése.

Amikor a mindennapi rutin megváltozik, valamit elveszítünk, legyen az a fizikai kapcsolatokon túl akár egy álom, egy remény, egy illúzió, ugyanolyan fájdalmasan élhetjük meg, mint egy halálesetet. Bár lehet, sosem voltunk valaminek a birtokában, mégis közelinek éreztük magunkhoz, és abban reménykedtünk, hogy egyszer megvalósulhat, a miénk lehet. Ilyen esetben is elindul a gyászfolyamat, és az ezzel járó érzelmi hullámvasútra nyerünk jegyet. Ez azonban egészséges, normális reakció, ne higgyünk a filmben elhangzó „Meghibásodtam!” gondolatnak! Mivel a gyász egyedi, mindenki másként szembesül vele, másként éli meg. Egy illúzió, egy remény, egy lehetőség (például nem úgy alakult az életünk, ahogy szerettük volna, nem kaptunk meg egy kinevezést, elvitték az orrunk elől a kinézett lakást, stb.) elvesztése banálisnak tűnhet ugyan, ezért hajlamosak lehetünk furcsán nézni arra – így akár saját magunkra is –, aki ilyen ügy miatt bánkódik. Ilyenkor gyakran hangzanak el a Gyászfeldolgozás Módszer® által hangsúlyozott mítoszok, mint például a „Emiatt nem éri meg szomorúnak lenni!”, „Ne terheld magad ezekkel a gondolatokkal, foglald el magad mással!” „Idővel jobb lesz, meglátod!” mondatok, amiket nagy eséllyel követnek az intellektuális gondolatok és kéretlen tanácsok is, mint például „Több is veszett Mohácsnál!”, „Ilyen az élet!”, „Meglátod, nemsokára nevetni fogsz ezen!”, „Örülj annak, hogy csak ennyi történt, a szomszéd az édesanyját veszítette el!”. Ezek a mondatok segítő szándékkal érkeznek ugyan, azonban épp az ellenkező hatást tudják kiváltani a gyászolóból; azt éli meg, hogy vele valami baj van, ha ilyen „kis” dolgon is képes elszomorodni, és azon lesz, hogy elrejtse az érzéseit, mert meg akar felelni a környezete elvárásainak. Az elfojtott érzések hosszú távon azonban kukta effektusban működnek, egy idő után kitörnek így vagy úgy.

Amit tehetünk ilyen helyzetben

Néha csak annyi is elég, hogy „Sajnálom!” Vagy „Mondd el, min mész keresztül!”. Hagyjuk megfogalmazni és kifejezni a gyászfolyamatot átélőnek a gondolatait, érzéseit! Hiszen a legtöbb esetben önmaga sem érti, mi történik vele, miért érzi rosszul magát egy mások által „bagatellnek” tartott dolog miatt. Legyen, lehessen tere az érzések őszinte megfogalmazásának és kimondásának, meghallgatásának! Legyünk támogatók, csendben, ítélkezés és tanácsok osztogatása nélkül hallgassuk meg a gyászolót, ne hagyjuk magára, ne akarjuk elterelni, eltereltetni a figyelmét!

Fogadjuk el, és ne hasonlítgassuk a veszteségét, az érzéseit más emberhez, más veszteséghez – a sajátunkéhoz sem! Amit megnyugtatásként szánunk, erős bűntudatot kelthet a gyászolóban: „Hogy jöhet ő ahhoz, hogy szomorúságot, fájdalmat érezzen, amikor másnak sokkal nagyobb veszteséggel kell megküzdenie?” A „Tudom min mész keresztül!” önvádaskodást vagy dühöt is kiválthat a másikból, amit aztán bűntudat követhet. Hiszen nem tudhatjuk, mit érez valójában a másik, mindannyian mások vagyunk, a legtöbb esetben is csak arra emlékezhetünk, mi hogyan éreztünk, amikor minket ért valamilyen veszteség.

Fókuszáljunk az érzelmekre, ne akarjuk racionális úton megközelíteni a gyászoló megéléseit! Kognitív szinten szükség van ugyan a logikus magyarázatokra, azonban amikor gyászolunk, az érzéseinknek kell helyet kapniuk, és ez ne a szégyen legyen amiatt, mert nem tudunk logikusan gondolkodni, az eszünkre hallgatni. Miért is tennénk? A szívünk az, ami összetört.

Demeter Tünde
mentálhigiénés szakember, Gyászfeldolgozás Módszer® Specialista, EFT párkapcsolati tréner, közgazdász
Web: www.mentalkucko.hu
Mail: info@mentalkucko.hu
Mobil: +36302077726